„Ez a mai harsogó-csápoló-idegrángásos, lélektelen „fogyasztói társadalom", diszkóival, hamburgerjeivel, drogos-alkoholos tömeghisztériájával, mint a hínár húz le a tartalmatlan, csenevész élet mocsarába! Az így elsatnyult testben, milyen lélek lakozhat?

Márpedig Magyarországnak testben és lélekben is erős, egészséges, keresztény Ifjúságra és Családokra van szüksége, ha fenn akarunk maradni a jövő századokban, évezredekben!

De feladat vár Rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán Édesanyátok nyelvének tisztán tartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt Valamennyiünket, élő és holt magyarokat!

Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek!

Tamási Áronnal szólva: „Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!" Ez a „valahol", itt van a talpunk alatt! Magyarország! Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni! Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége! Hiszem, Ti azok lesztek! Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket!"

Sinkovits Imre /1999-ben hangzott el az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban/

Sinkovits Imre 1928-2001

Ma lenne a Nemzet művésze 95 éves. Emlékezzünk rá!

Nekem Szabadkán volt szerencsém megismerni, Sinkovits Imrét, közvetlen közelében lenni sem volt lehetetlen, mert amikor lent volt a szabadkai Népszínház, vendégszínészeként, édesapámmal, Pataki Lászlóval, együtt léptek fel, Madách Imre: Az ember tragédiájában. Régen volt, és így kénytelen vagyok az elhalványult emlékekhez visszanyúlni, a ma már, ütött-kopott emlékeim között. Ami megmaradt emlékezetemben, azok a lángoló tiszta szemei voltak, kedves mosolya, és csodálatos egyszerű őszintesége.

Színpadra lépése egy dúsan terített szellemi asztal terítéke volt, de szerepéhez alkalmazkodó és emberi szerénységéből olyankor is, a szép Magyar beszéde volt igazán felemelő, amellyel egyébként bármely szerepben is lépett fel, magával ragadta közönséget. Hangját mesterien használta, a mély baritontól az ártatlanság hangjáig, miközben egy pillanatra sem lehetett nem tudomásul venni, hogy oly valaki szól a közönséghez, akinek mondanivalója akad bőven!

Élete végéig tanult, és tanított. Köszönöm, Imre bácsi, ahogyan akkor szólíthattam otthonunkban! De jó lenne beszédtechnikáját de főleg szellemét és igazi Magyar tudatát és szellemiségét, tovább adni a mai fiataloknak.

Szeretettel

Pataky Zoltán